Mi így tettünk, a kellemetlen időjárás dacára minden résztvevő megjelent a túrán, tudtuk nem adja magát könnyen ez az út, de ez senkit nem zavart. Ha esett, esőruházatot húztunk és tekertünk tovább rendületlenül, hamar Balsára értünk pörgött a lábunk a pedálon. Átkeltünk komppal a Tiszán nevetésünket messzire vitte a víz.

Innen lódultunk még egyet és máris a Bodrog partján voltunk Sárospatakon, persze bőrig ázva. Nem volt egy száraz zokni sem rajtunk bármennyire védtük magunkat a víz győzött.
Mit mondjunk több mint jól eső érzés volt beülni egy laktatós ebédre és szárítkozásra.
 

Kicsit feltöltődve gurultunk át a Sárospataki Református Kollégium Könyvtár és Múzeum tárlatvezetésre. A falak meséltek, a könyvek illatoztak, és mi is egy pillanatra a történelem részének éreztük magunkat.

Szinte megelevenedtek a múlt történetei,hány nemzedék tanult itt, hány gondolat született ezek között a padok között. És amikor kiderült, hogy itt tanították először a kísérleti fizikát, mindannyian úgy éreztük: valami különös energia járja át a helyet. Talán a tudásé… vagy csak egy régi kondenzátor szelleme. 

Újfent kerékpárjainkra ülve már csak Vajdácskáig kellett gurulni. Időközben a nap is kisütött és a távolban feltűntek a Sátoros hegyek is, kiváló szögből világította meg a lemenő nap fénye az aranyló fákat, szívtuk magunkba a látványát. A szállást elfoglalva a közösségi élet lett az est folytatása, kinti sütögetést tartottunk. Kiderült, hogy a csapat egyik tagja Anita mestere a churros-készítésnek, így olaj illat, fahéjas cukor és nevetés lengte be a helyet. Játékok, tánc, zene – sőt, egy szülinap is került a menübe, ami újabb okot adott a mulatozásra. A nap végén mindenki kellemesen fáradtan, de boldogan dőlt az ágyába.

Másnap reggel csodás napsütés fogadott minket – mintha az ég is bocsánatot kért volna az előző napi tréfájáért. A napot több túralehetőségre bontottuk, ki-ki kedve szerint csatlakozhatott. Voltak akik Hercegkútat vették célba, míg mások a sátoraljaújhelyi  Magas-hegyet, ami nem véletlenül kapta ezt a nevet. Az út felfelé már-már filozofikus magasságokba emelt minket: minden kanyar után újabb és újabb motivációs mantrák születtek („Még egy kicsit, ott már biztos lapos!”). A csúcs azonban mindenért kárpótolt: a kilátás egyszerűen lélegzetelállító volt. A napfény csillogott a színes leveleken, az ég kékje remekül passzolt hozzá, mindenki egyetértett abban, hogy "na ezért megérte".

Aztán legurultunk Szlovákiába, Borsiba, ahol  a csapat azon része akik a gyalogtúrát kihagyták a kastély korabeli tárlatvezetésén vehettek részt. Ez egy igazi időutazás volt a jelmezes vezető úgy mesélt, mintha maga Rákóczi is mindjárt besétálna az ajtón, sőt be is "sétált".

Innen tovább gurultunk a nagykövesdi várromhoz – kis kaptató, nagy látvány. A kilátás messzire nyúlt, a lábak viszont kezdtek rövidülni.

De a nap még nem ért véget. Pácinban a Mágocs-kastély újabb fotózásra csábított, Karcsán a középkori templom kövei között pedig már-már áhítat uralkodott el rajtunk.

Végül Karoson a honfoglaláskori temetőnél mindannyian elcsendesedtünk – a történelem súlya ott tényleg érezhető volt.

 Az este a szálláson vacsora után ismét játékkal folytatódott és tartalmas beszélgetéssel zártuk az estét.
    

Az utolsó nap ködbe burkolózva indult. Az utak nedvesek voltak, mi pedig csendesebben tekerve haladtunk – talán mert mindenki tudta, hogy közeledünk a végéhez. Aztán, mint egy jól megírt filmben, a köd lassan felszállt, és kisütött a nap.

Az ibrányi horgásztónál álltunk meg ebédelni. A víz tükrén aranyló napsugár táncolt, a part menti padokon mindenki elégedetten nyújtózott. Ez volt a pillanat, amikor már nem számított a megtett kilométer, a korábbi eső vagy az izomláz – csak az, hogy együtt voltunk.

A visszaút során Nagyhalászban még megálltunk egy kis süteményezésre. Az asztalon terjengő illatok, a nevetések, az anekdoták… mindez méltó lezárása volt a hétvégének.

További képek a fotóra kattintva:

Angi fotói:

Vegyes képek:
Enikő fotói: