A krókuszvirágzás végét csíptük el: itt-ott még színeslő foltokként bújtak meg a fűben, mintha csak utolsó erejükkel integetnének a tavasznak.

A hó is kitartott néhány árnyékos részen, így különös, szinte mesébe illő hangulat lengte be a vidéket. A zöldellő rétek, a magasba törő fenyvesek és a csörgedező patakok együtt olyan látványt tártak elénk, amely egyszerre volt megnyugtató és felemelő.

A csapat két részre oszlott: volt, aki a rövidebb, kényelmesebb túrát választotta, mások a hosszabb, kalandosabb út mellett döntöttek. De bárki bármerre indult, mindenkit ugyanaz a szépség kísért: tavaszi virágok visszafogott színei, a fák között átszűrődő fény játéka, és az a könnyed derű, ami szinte észrevétlenül telepszik rá az emberre, miközben lépésről lépésre halad előre a tájban.

A hosszabb túra résztvevői a Csodavár felé vették az irányt, ahol a táj már igazi kihívásokat tartogatott. Láncok, sziklák, létrák és meredek szakaszok váltották egymást, de minden fáradságot bőségesen megfizetett a látvány: hatalmas mélységek, vad formák és lenyűgöző panoráma tárult eléjük. Az a fajta élmény volt ez, amit az ember nemcsak lát, hanem át is él.

A pihenők során mindenki igyekezett egy kicsit megállni, körbenézni, és magába zárni a táj nyugalmát. Ezek a csendes pillanatok legalább annyit adtak, mint maga a túra.

Amikor visszaértünk a buszhoz, már ott volt bennünk a jól ismert, kellemes fáradtság. A szemek csillogtak, a mosolyok őszinték voltak, és mindenki tudta: ez a nap valami olyat adott, amit nehéz szavakba önteni, de könnyű újra átélni. A nap végére nemcsak kilométerek, hanem élmények is gyűltek – és bár minden kirándulás más, egy dolog biztos: az ilyen napok után az ember még kíváncsibban várja, merre visz majd a következő út.

További képek a fotóra kattitnva (Kazai Béla képei):
Vegyes fotók (Tünde és Karcsi):

Attila fotói:
Enikő fotói: